Prologue.

Prologue.

Általános iskola, ballagás, gimi, gimis szerelmek. Ez mind szép és jó, csakhogy az Én életemben ezek nem szerepeltek. 10 éves voltam, mikor egy "Nagyságos" Cool nevezetű pasas, megölette szüleimet. S nekem végig kellett néznem, ahogyan szenvednek. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Mai napig tisztán emlékszem, mindegy egyes szóra, s cselekedetre, abból a pillanatból.

*Vissza emlékezés*

- Blair, kicsim. Menj fel az emeletre. Ezt mi elintézzük, ugye fiúk? - apám rám, majd a két férfire nézett. A két férfihez képest, Én törpének számítottam. Rémisztő volt úgy felnézni rájuk, hogy legalább fél testtel magasabbak nálam, így olyan, mintha erőszakosan fölém tornyosulnának. Habár nem ez volt a szándékuk, mégis féltem. Remegtem. 

- Nem. A kislány is marad. Had tudja meg, mekkora egy mocsok az apja - az enyhén borostás pasas, csak úgy köpte a szavakat. Mondandójában tisztán kivehető volt, mennyire gyűlöli édes apámat. De még is mi rosszat tehetett, amiért ennyire gyűlöli? Magam sem tudtam rájönni.

- Apa, félek - rángattam ing ujját, s legszívesebben Dél-Kalifornia partjáig futottam volna. Láttam az idegenek szemében a dühöt, az erőszakot, az ölési vágyat. Pszichopatának nevezik őket. 

-Csss, kincsem. Mindjárt lerendezem velük és nyugodtan mehetsz alukálni - utáltam, ha gügyög. Hány éves vagyok öt? Nem. Hát akkor meg? 

- Semmi nem lesz rendben Roy. Mr. Cool nem tűri tovább az adósságaidat. Sajnálom haver, nincs más választásom - nem értettem, nem is akartam. Reméltem, hogy nem esik bántódása apámnak. Nem bírnám elviselni, ha valami történne vele. Képtelen lennék tovább élni a tudattal. 

Hirtelen édes anyám jelent meg, a konyha ajtóban. Majd édesapámra, rám és a két idegenre kapta tekintetét.

- Markusz? Josh? Mit kerestek itt? - anyám hangja értetlen volt. Habár, nem minden napi, hogy be jössz a konyhából és egyből egy balhé kellős közepén találod magadat. Az események föl gyorsultak, tehetetlen voltam, ahogyan szüleim is. Két lövés dördült, s élettelen testük a földre hullt. Mintha belülről szét akartak volna tépni. A sokktól még könnyezni is elfelejtettem, s testem elernyedt, majd térdre esve, édesapám holttestéhez másztam. Hallottam egy ismerős hangot, majd "Josh"-t s "Markusz"-t már sehol nem láttam. Josh helyén egy fiatal, 19-20 év körüli srác állt. 

- Mi történt? - suttogta, s elszörnyedve nézett végig, a csatatéren.

- Megölték, megölték őket - szipogtam. Minden ami bennem volt, egyszerűen kijött. Zokogtam, dühöngtem, üvöltöttem. A,- még mindig számomra ismeretlen- srác megfogta csuklómat, s magához vont. Furcsa, hogy ezt a megnyugtató, s biztonságot adó ölelést egy ismeretlentől kaptam, de most az egyszer nem érdekelt. Szorosan bújtam hozzá, s beszívtam mámorító illatát. 

- Alex vagyok - nyújtott kezet. 

- Blair, Blair Swenton - fogadtam el jobbját, s megráztam azt.

5 évvel később

 Alex lett a gyámom. Most töltöttem pár hónapja a tizenötödik élet évemet és amennyi információt csak tudok, megszerzek Mr. Cool-ról. Mr. Cool 45 év körüli férfi, s van családja. Egy fia van,- Colton- s egy felesége, Jemin.

*Vissza emlékezés vége*

Mr. Cool meghalt. Nem tudtam elhinni... Én akartam megölni. Azt akartam, érezze azt a borzalmas érzést. Miután szüleim meghaltak, az űr mai napig ott tátong mellkasomban, s soha nem fog megszűnni, míg meg nem bosszulom, amit velem és a családommal tett. Csakhogy erre már nincs esélyem. Ugyanis az a rohadék képes volt meghalni! Már a gondolattól ideges lettem, hogy tudtam, nem okozhatok neki fájdalmat. Minden esetre megesküdtem, hogy...

 Véres bosszút fogok állni!